Vonattal járok dolgozni. Az út oda 37 perc reggelente és ugyanannyi vissza is délután. Hogy ne teljen hasztalan az idő, könyveket olvasok, így egy nap nagyjából 70 oldal tűnik el bennem, rögzül az elmémben emlékké változtatva a sorokat.

De ma nem dolgozom, de hála Barbie és a Dreamtopiának 40 percre tévé elé szegezte a csajokat, így szabadon olvashattam és engedhettem képzeletem a fiú és Bárdur történetébe folyni.

A mondatokat, történeteket olvasva lassan bontakoznak ki jellemek, karakterek, sorsok, színek és vele együtt magam előtt látom a nagy sötét hegyet, a fiú életét. Azon kaptam magam, miközben olvastam, hogy emlékek szöknek elő. Emlékek az életemből. Emlékek az elmúlt évtizedekből, olyanok, amelyek eddig valahol mélyen laktak bennem és arra vártak, hogy attól a bizonyos sortól, mondattól, szavaktól előjöhessenek. Várták ezt a pillanatot, hogy kinyissák azt a bizonyos ajtót, ami eddig nem engedelmeskedett semminek és senkinek.

Igazságok, amik mindannyiunkban benne vannak kimondatlanul. Olyanok, amiket nem tudunk szép szavakkal megfogalmazni, de érezzük és Hemingway óta tudjuk, hogy érezni sokkal nagyobb bizonyosság, mint az egyszerű hétköznapi tapasztalat.

Vágyak, amik az életünk során behálózzák a mindennapjainkat. Elérni valamit az életünkben, nyelveket tanulni, világot látni, könyveket olvasni, nyomot hagyni magunk után a végtelenbe, csak úgy, mint a fiú ebben a lassan kibontakozó mesében. Közben pedig úgy tolja arcunkba ez az elképzelt világ az elmúlás tudatát, mint a boltban a pénztáros a fizetés után a blokkot. Tessék! Viszontlátásra! Köszönjük a vásárlást!

„Míg az emberek élnek, ott vannak a percek, a csókok, a kacaj, az ölelés, a becéző szavak, a boldogság és a bánat; minden élet egy-egy világegyetem, ami aztán magába omlik, és nem marad utána más, csak néhány tárgy, aminek hirtelen támadt vonzereje a tulajdonos halálából fakad; és hirtelen fontossá válnak a tárgyak, néha valóságos ereklyévé, mintha az elveszett élet valami apró töredéke beleköltözött volna egy kávéscsészébe, fűrészbe, hajkefébe, sálba.”

Megfázásom harmadik napján, amikor már minden tagom fájt és úgy éreztem, hogy nem csak a takony, de lassan az agyam is az orrlyukakon szivárog ki a szabadba; vettem kezembe a három kötetet.

Az olvasásig még várnom kellett. Megelőzött mindent a két kislányom hazaportálása, aztán beálltam egy rövid időre a saját bejáratott mókuskerekembe, amit zokszó nélkül hajtottam a pisilni kell, szomjas vagyok, apa nézd!, még egy mesét, ezt az almát nem eszem meg, ne bántsd a húgodat körforgásba.

Bevallom az első dolgom nem a beleolvasás, vagy a fülszövegek elolvasása, vagy a lapok közé szaglászás, hanem a három kötet egymás mellé helyezése volt. A hal sziluettje lenyűgözött. Vajon milyen érzés lett volna ha nem egyszerre veszem meg, hanem egyesével - egymás után a köteteket - mondjuk hónapról hónapra... Vajon akkor is ilyen hatással lett volna rám? Akkor is rájövök, hogy az egymás mellé tett könyvek egységet alkotnak nem csak történetében, hanem a külcsínyben is?

 Jó tudni, hogy léteznek olyan emberek még ezen a földön, akik azon agyalnak, gondolkodnak, hogy nézzen ki egy könyv, miként legyen rajta elosztva a szerző neve, a könyv címe és nem utolsó sorban az, hogy mi legyen, ami megfogja az embert, az olvasót, a vásárlót. Mondhatnánk, hogy mindez csak egy ügyes marketing része... de nem hiszem, hogy a trilógia olvasása nélkül tervezte volna bárki mindezt úgy és olyanra amilyen lett.

Jó reggelt! - kiabálta telitorokból a kisebbik közös többszörösöm, amire felkaptam a fejem és abban a pillanatban rákiabáltam: Nem jössz le onnan! - Jójó! - mondta beletörődve és apró lábaival a lépcső és a könyvespolc közötti részről lemászva folytatta hangos játékát Pisti macival és közölte, hogy ő inkább Franciaországba repülne, mert a Nyúrajk várost nem tudja kimondani és biztos messzebb van, mint Párizs... És még mindig nem olvastam egy sort se a könyvből.

Visszatértem a könyvekhez. Ugyan minimális logikával rájöttem, hogy melyik lehet az első kötet, de mivel se megszámozva se jelezve nem volt, ezért inkább rákerestem, hogy melyik is az első kötet. Gúgli a barátom. Menny és pokol - semmi kétség nem férhetett ehhez. Titkon mindig irigyeltem azokat az embereket, akik elmélyülten magukra tudták húzni a magányuk rongyaiból varrt takarójukat a legnagyobb hangzavarban vagy a legelképesztőbb rendetlenségben is. Ők azok, akik könyvbe mélyedve olvasnak a városi forgatagban, a körúton egy padon vagy épp a repülőtér tranzitzónájában.

Aztán elkezdtem...